A Santa Balbina történetéről

  A bíborosok azért kapnak Rómában címtemplomot, hogy ezáltal is kifejezésre jusson az Örök Várossal való szoros kapcsolatuk. Eredetileg ugyanis a kardinálisok Róma fontosabb templomainak plébánosai, diakónusai, illetve a Róma környéki egyházmegyék püspökei közül kerültek ki. A középkorban azonban már voltak Rómától távol élő bíborosok is. Hogy nyilvánvaló legyen a Rómához fűződő szoros kapcsolatuk, a pápa kijelölt számukra egy-egy ottani címtemplomot. Ennek a templomnak azután a bíborosok gondját viselték, ha kellett, felújították, s gyakran oda is temetkeztek. A bíborosok számának növekedésével már egy ideje "elfogytak" a hagyományos római címtemplomok, ezért újabb és újabb római, sőt legújabban már Róma környéki településeken található templomokat is címtemplomi rangra emel a Szentatya.

A II. századi vértanú, Szent Balbina tiszteletére emelt templom az egyik legrégibb római címtemplom - ezt kapta Erdő Péter. Első alkalommal Nagy Szent Gergely pápa korában, 595-ben említik. Maga a templom egy késő ókori házra épült. A középkorban ágostonos remetéké volt, akik az épületegyüttest megerősítették - tornya ma is látható -, mert bár a régi városfalakon belül áll, mégis meglehetősen félreeső hely volt akkoriban, kitéve a rablók támadásainak. A jócskán átalakított, majd a XVII. században elhagyott templomot végül a XX. század elején restaurálták, eredeti középkori részeinek hangsúlyozásával. Értékesek mozaikdíszítései, és különösen szép az apszisban álló XIII. századi püspöki szék.

A templomnak két magyar vonatkozása is van. Végrendelete szerint itt temették el a IV. Ince pápa által 1251-ben első magyarként bíborossá kinevezett Báncsa Istvánt. A főhajó egyik oszlopán található felirat tanúsága szerint pedig a magyar nemzetiségű Pál püspök – Báncsa bíboros kortársa – a XIII. században Szent Miklós tiszteletére emeltetett oltárt a templomban, amely azonban már nem látható.

Erdő Péter bíboros homíliája a római Santa Balbina címtemplomában
2013. március 10-én, Nagyböjt 4. vasárnapján

Krisztusban Kedves Testvérek!

1. Nagyböjt 4. vasárnapja van. A bűnbánat útját járva közeledünk Krisztus kereszthalálának drámájához és a feltámadás ünnepéhez. Egyházunk életében is drámai napokat élünk. XVI. Benedek pápa lemondása után készülünk a konklávéra, kérjük a Szentlélek segítségét, hogy csakis Isten akaratát követve és az Egyház javát keresve választhassuk meg Szent Péter utódát.

2. A bűnbánat és a megtérés Krisztus tanításában központi helyet foglal el. Már nyilvános működése kezdetén azt hirdeti: "Térjetek meg, mert elközelgett az Isten országa!" Isten és ember viszonyát sokféle úton közelíthetjük meg. Szavakba nem foglalható érzések, természeti környezetünk, a világmindenség nyitott lelkű szemlélése is ezek közé az utak közé tartozik. Hiszen a Teremtő átvilágít, átragyog a teremtett világon. Bennünk pedig rejlik valamilyen titokzatos érzék a valóság mélyebb dimenzióinak megragadására.

De az emberben csodálatra méltó tulajdonság a beszéd és az ezzel szorosan összefüggő fogalmi gondolkodás is. Le tudjuk írni, és az Egyház hosszú története során pontosan meg is fogalmaztuk, hogy mi a bűn, mik Isten erkölcsi törvényének legfőbb szabályai, mi a bűnbánat, mi a bűnök bocsánata, amelyben szilárdan hiszünk, és amelyet még a Hiszekegyben is megvallunk. És Krisztus tanítása nyomán fogalmakba és meghatározásokba öltöztetve kidolgozta az Egyház a kegyelemtan gazdagságát is. Mert nem csupán meg kell bánnunk bűneinket. Nem csupán el kell nyernünk Isten bocsánatát a bűnbánat szentségében - vagy ha arra nincs mód, a tökéletes bánat révén -, hanem ez a megtérés egyben a kegyelmi állapot visszanyerését is jelenti. Ragyogó fehér menyegzős ruhát, Isten bensőséges közelségét.

De fogalmakon, meghatározásokon és szabályokon túl a mai ember sokszor a virtuális valóságban mozog. Egész nemzedék számára jelenthet vonatkozási pontot egy-egy kép, egy-egy történet, amely akár a világhálón magával ragadó erővel terjed. És itt, a kommunikációnak ezen a síkján újra csak közvetlenül találkozunk Jézussal, és rádöbbenünk, hogy az ő eredeti, személyes hangvétele, a példabeszédek világa, mintha éppen sajátosan is a mai emberhez szólna. Krisztus mindig a kortársunk, mindig fiatal. Üzenete mindig friss és erőteljes.

3. A tékozló fiú példabeszéde, ahogyan Szent Lukács evangéliumából felolvastuk, talán nem is szorul magyarázatra. Mert ott látjuk, ott érezzük magunkat ennek a fiúnak a szerepében. Mi vagyunk azok, akik örökségünknek tekintjük az életet, és szabadon, kedvünkre azt akarunk kezdeni vele, amit éppen tetszik. És megyünk, vagy még inkább sodródunk a magunk útján, és kopnak, rongyolódnak körülöttünk a helyzetek és az adottságaink, és szinte nem marad semmi a kezdeti energiából. Kezdjük rosszul érezni magunkat, fordulunk jobbra-balra, segítséget keresünk. De egyik helyzetünk rosszabb, mint a másik. Mintha ritka lenne a levegő. És akkor eljön a pillanat, hogy fölemeljük a fejünket, és meginduljunk az eredeti tisztaság és szeretet felé. Ahogyan Ady Endre írja: "Be szép a régi kép, a tiszta / Be jó volt a világon élni".

És ez az a pillanat, amikor az Isten felé kell fordulnunk. Amikor olyan új, végtelen lehetőséget kapunk, mint utunk kezdetén. Fölkelek és Atyámhoz megyek - mondja a tékozló fiú.

Nem lesz könnyű a visszaérkezés, de egyben biztosak lehetünk: akit otthagytunk, akitől "függetlenítettük magunkat", ő most is tárt karokkal vár minket.

4. Nem csak visszafogad fiának, de ünnepet rendez nekünk. És gyűrűt húzat az ujjunkra. S még a lábunkra is sarut rendel. Itt, Rómában - a régi templomok apszismozaikja alapján és a konstantini kalandos adománylevél szövegéből kiindulva - talán még fehér kapcát is ad a saru alá, ami pedig a perzsa satrafák és a római bíborosok kiváltsága volt. Szóval nem akarja, hogy akárcsak egy porcikánk is magán viselje a számkivetettség és a kóborlás porát.

Ez a helyzet pedig elragadó igazság és távlat az életünk számára. Azt jelenti, hogy nem tengerparti kagylóhéj módjára végezzük a világmindenség hordalékaként, hanem hazatalálunk. Isten személyes szeretetébe, a boldogság, a világosság és a béke országába.

Most van itt az alkalmas idő. Most kell felkelnünk, felemelnünk a fejünket, s ha nem találjuk a hazavezető utat, hát kérdezősködnünk kell a régiektől, hogy melyik volt a jó út, melyik az az ösvény, amelyik a fogságból az egyetlen és igazi otthon felé vezet. Ez az út maga Jézus. Őt meghirdetni az embereknek - ez az Egyház dolga. Ezért létezünk. Kérjük a mai szentmisében Urunkat és Mesterünket, adjon világosságot és erőt Egyházának, hogy ma is hazahívó szó, világosság, iránymutatás, örömhír lehessünk az egész emberiség számára. Ámen.

források: radio vaticana, Magyar Kurír, Új Ember, Origo