Feszület – mi rejlik a szimbólumok mögött?

A kereszt vallási vagy kulturális jelkép? Relativizálható és eltörölhető? Az Emberi Jogok Európai Bíróságának múlt heti döntése kapcsán jelent meg Michele Zanzucchi író, újságíró, a Cittá Nuova olasz folyóirat igazgatójának írása.
 

Talán kevesen vették észre a véletlen egybeesést: november 3-án Strasbourgban az Európa Tanács emberi jogi bírósága állásfoglalása szerint az osztálytermekben elhelyezett kereszt sérti a szülők jogát ahhoz, hogy saját lelkiismeretük szerinti nevelést biztosítsanak a gyermeknek, és sérti a gyermek vallásszabadságát is. Két nappal előtte, november 1-jén Párizsban 101 éves korában elhunyt Claude Lévi-Strauss belgiumi születésű, világhírű francia szociológus, etnológus és antropológus, a strukturalista mozgalom fő teoretikusa és a strukturális antropológia irányzatának megteremtője.

Érdekesség: meghal az az ember, aki talán mindenkinél többet tanulmányozta a szimbólumokat, mítosztalanította, relativizálta azokat, és majdnem ugyanakkor az európai együttélés egyik legreprezentatívabb intézménye kimondja, hogy a legmeghatározóbb keresztény jelképet, a feszületet törvényileg mítosztalanítani, relativizálni kell.

A leginkább felhozott ellenérv a strasbourgi döntéssel kapcsolatban: a kereszt nemcsak vallási, hanem kulturális jelkép is. Sőt, van aki – tudatosan vagy nem – odáig megy, hogy a kereszt „egyszerűen” egy kulturális szimbólum. Nos, ha így lenne, végül is Lévi-Straussnak lenne igaza: a feszület semmi egyéb, mint kulturális jelkép, tehát relativizálható, mint minden hasonló jellegű szimbólum.

De vigyázat: egy kultúra jelképeinek eltörlése addig vezethet, hogy megsemmisítjük azt a kultúrát is, amelyben gyökereznek. Ez pedig baj, és merénylet egy hely, egy nép polgári élete ellen. Nem kell eltávolítani a jelképeket, legyenek azok kulturálisak vagy vallásiak, sokkal inkább gyarapítani kellene őket! A különbözőség ugyanis gazdagságot jelent egy világi és demokratikus társadalom számára: világinak és demokratikusnak lenni nem azt jelenti, hogy ellaposítjuk a társadalmat, és elvesszük az emberektől a hozzájuk tartozó szimbólumokat (minden jelkép mögött egy vagy több érték húzódik), hanem inkább azt, hogy biztosítjuk az különbözőségek békés és gazdagító egymás mellett élését és integrációját, tiszteletben tartva az egyes népek történelmét és hagyományait: tagadhatatlan, hogy a feszület alakította és alakítja az európai társadalmakat.

Mindezt előrebocsájtva, ha más szemszögből nézzük a dolgokat, meg kell állapítanunk, hogy a vallási, kiváltképpen a keresztény jelképek egyfajta „többletet” hordoznak, és ez nem is kicsit kérdőre von bennünket: ha külsőleg el is távolítják őket, nagyon is jelen maradnak a keresztények életében, akiket Thomas Merton „beszélő és két lábon járó feszületeknek” nevez.

Erről tesznek tanúságot a nagaszaki keresztények, akik századokon át vallották meg hitüket a hegyek között bármiféle nyilvános megnyilatkozás nélkül. Vagy azok az orosz asszonyok, akik a kommunizmus idején továbbadták hitüket még akkor is, amikor a templomokat magtárakká alakították át. Tanúságot tesznek róla olyan keresztények, mint Bonhoeffer, aki a nácizmus alatt jelentőségteljessé tudta tenni hitét.

A tény az, hogy a „kulturális” probléma mélyén az európai keresztények (gyenge) tanúságtételének problémája húzódik: „élő feszületekre van szükség” – mondta Kalkuttai Teréz anya, és nem olyanokra, amelyek „megfeketednek a szekrény mélyén” – ahogy Margherite Yourcenar írta.

A strasbourgi döntés számos reakciót váltott ki, különösen Olaszországban. Igen sokatmondó az alábbi kérdés: „a sérelmét beterjesztő finn származású, olasz állampolgárságú asszony vajon kérelmezte-e hazája kormányánál, hogy távolítsa el a keresztet a nemzeti zászlóról?”

Magyar Kurír