Főtisztelendő Paptestvéreim!
Kedves Hívő Testvéreim!

Ma, Szent Család vasárnapján szomorúan látjuk azt, hogy a magyar családok válsága az utóbbi években nem csökkent, hanem inkább növekedett. Egyre kevesebben kötnek egyházi házasságot, és a kevés házasságból is egyre több felbomlik. Egyre kevesebb gyermek születik, és a kevés gyermekből is egyre több a veszélyeztetett, illetve rosszul nevelt gyermek. Mi lehet ennek az ijesztő folyamatnak az oka?

Én az okok közt a legveszélyesebbnek az emberi szabadság túladagolását látom. Úgy tűnik, hogy a negyvenévi kommunista diktatúra után, most átestünk ló másik oldalára. Egyszerű szavakkal szólva: a szabadság megvonása olyan, mint mikor kihagyjuk a sót a levesből; annak túladagolása pedig olyan, mint mikor elsózzuk a levest. A mai Magyarországról nyugodtan, hogy „el van sózva a szabadsággal”.

A szabadság túladagolása a 18. századi felvilágosodáshoz vezethető vissza. Ekkor vált népszerűvé azt „Isten igen, kinyilatkoztatás és egyház nem” elv. A magát nagykorúnak nyilvánító ember már csak egy olyan „istent” volt hajlandó elfogadni, aki a világot ugyan megalkotta, de azóta annak folyamataiba nem szól bele, a legkevésbé sem akarja az ember szabadságát parancsokkal korlátozni.

A felvilágosodás eszméi ma egész Európában, így Magyarországon is újra virágkorukat élik. Ma alig találkozunk olyan írásokkal, amelyek Isten létezését tagadják, annál inkább tagadják a valláserkölcsi előírásokat. Újra ott vagyunk az elveszített édenkertben, és halljuk a kísértő szavát: „Valóban azt mondta az Isten, hogy ne egyetek a kert egyetlen fájáról se?” (Ter 3,11) Tényleg megtiltotta nektek, hogy élvezzétek az élet valamennyi örömét? Csak nem hiszitek el, hogy ezek a tilalmak javatokat szolgálják? Csak nem engeditek személyi méltóságotokat korlátozni a tízparancsolat által?

A szabadság túladagolása általában a személyiség, az individuum jogainak túlhangsúlyozását jelenti a közösség rovására. A szabadságát túlhangsúlyozó, elkötelezettséget nem vállaló, a mindenkitől való függetlenségére büszke egyénekből pedig nem épülhetnek fel egészséges közösségek: sem haza, sem kisebb (egyházi és polgári) közösségek, sem szép és egészséges családok.

A családok és a nagyobb közösségek tönkretétele már ott elkezdődik, amikor a gyermekeknek mindent megengedünk, velük szemben nem támasztunk életkoruknak és képességeiknek megfelelő követelményeket. Bizonyos korig sem osztályozni, sem fegyelmezni, nem szabad őket. Volt idő, amikor a pedagógusoknak még azt is megtiltották, hogy a szülőket tájékoztathassák gyermekük viselt dolgairól (a gyermekek írásos engedélye nélkül). Ez vezetett el az iskolai bűncselekmények elszaporodásához, tanárok megveréséhez, egymás bántalmazásához, sőt megöléséhez.

Miközben a gyermekek igazi jogai (édesapához, édesanyához, családhoz, egészséges testi és lelki neveléshez való jogai) súlyosan sérülnek, egyes vad liberális politikusok azért harcolnak, hogy a gyermekek könnyű drogokat – sőt kis mennyiségben nehéz drogokat is – őrizhessenek, fogyaszthassanak. Ugyanakkor a szegényebb családok gyermekeinek ma már ahhoz sincs joguk, hogy naponta háromszor étkezhessenek…

De a család válságának igazi okai mégsem a gyermekek, hanem a felnőttek. Végül is ők azok, akik nem nyújtanak jó példát, akik rosszul nevelik a rájuk bízott fiatalokat, akik felrúgják az egészséges családi élet alapkövetelményeit. Ilyenek a laza kapcsolatban lévő élettársak, akik nem nyújtanak egymásnak szilárd támaszt, sem gyermekeiknek nem biztosítanak olyan otthont, amelyben testileg és lelkileg egészségesen fejlődhetnének. De ide sorolhatjuk azokat az egynemű partnereket is, akik a családalapítás jogáért harcolnak, miközben eleve megvonják gyermekeiktől az édesapához illetve az édesanyához való jogot. Ugyancsak vétenek a család, gyermekek ellen azok, az ún. „okos lányok”, akik csak gyermekeket akarnak férj és apa nélkül. De súlyosan vétenek azok is, akik saját hibájukból elválnak, de még azok is, akik megcsalják házastársukat vagy állandóan veszekszenek velük. (Nem marasztalhatjuk el természetesen azokat a szülőket, akik maguk is vétlen áldozatai a válásnak.)

Itt kell felelőssé tennünk azokat a médiumokat is, amelyek magasztalják az „új szerelmet vállaló”, családjukat hűtlenül cserbenhagyó szülőket; akik a bűnös vagy beteges, deviáns magatartásformákat úgy mutatják be, mintha azok a „modern ember erkölcsét” testesítenék meg, ami egyáltalán nem igaz. (Ez a fajta „modern erkölcs” kétezer évvel ezelőtt, a római birodalom hanyatló fázisában is már elavult, életképtelen emberi magatartás volt!)

Végül tegyük fel a kérdést: mit tegyünk?

A legelső kérésem, kedves testvéreim, hogy ne higgyünk azoknak a hamis prófétáknak, akik fel akarják szabadítani az embert az isteni parancsolatok alól, és eközben emberalatti értékek szolgájává alázzák őt. Ne higgyünk azoknak, akik – Szent Péter szavai szerint – „szabadságot ígérnek, jóllehet maguk is a romlottság rabjai” (2 Pt 2,19)

Ugyanakkor higgyük el, hogy ún. intim kapcsolat csak akkor lehet jó, csak akkor szolgálhatja az ember kiteljesedését, ha elkötelezett hitvesek között történik, ha nem szakad el a szerelemtől, a szeretettől és az élet szolgálatától. Higgyük el, hogy a lelket, vagyis a szeretetet nem lehet semmivel behelyettesíteni vagy kiváltani. Higgyük el, hogy Jézus szava: „boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent” (Mt 5,8) csak a szüzekre és a tiszta szívű hitvesekre vonatkozik és senki másra. A tiszta szívű hitvesek és szülők pedig nemcsak a mennyországban látják meg az Istent, hanem már itt a földön is: egymásnak és gyermekeiknek a szemében, ahogy erre már József Attila is ráérzett egy jobb pillanatában: „Tiszta vagyok, azért vagyok, – mert szeretnek. – Látom én az Istent, amint – szívét adja szívednek. – Hogy tebenned jött most elém, – azt is látom. – Ő az én örök szerelmem – s halálom” (Bibliai).

És különösen most, a karácsonyi időben szánjunk sok időt egymásra, beszélgessünk sokat és meghitt módon egymással, hogy kölcsönös ismeretünk és szeretetünk elmélyülhessen, és családjaink jelenthessék az a „szent maradékot”, amelyből regenerálódhat, újra születhet Mária országa, egy új Magyarország! Ámen.

2009. december 27.

Gyula s.k.

érsek