Pápai jelvények

Tiara

  Eredete az idők homályába vész, az utóbbi pápák már nem is viselték, mégis a tiara mindmáig hatalmuk jelképének számít. Nemcsak a pápai jelvényben, illetve az egyes pápák és a Vatikánváros címerében szerepel, de lépten-nyomon találkozni művészi ábrázolásaival. Történészek szerint a tiara a camelaucum vagy phrygium nevű keleti süvegből fejlődött ki, ami a szabad emberek, így az uralkodók viselete volt. Annyi bizonyos, hogy pápák már a VII. század óta sajátos, fehér szövetből készült magas, zárt fejfedőt hordtak méltóságuk jeleként. A világi uralom megszilárdulásával, valamikor a IX-XIII. század között tűnt fel rajta az első aranypánt, vagy korona. A másodikat VIII. Bonifác (1294-1303) helyezte fel a tiarára, a harmadikat pedig nem sokkal később V. Kelemen (1305–1314), s innentől fogva nevezték „hármaskoronának” (triregnum) is. A koronák hármas száma többrétű szimbolikus tartalmat hordoz, ám a XVI. századi koronázási szertartás szavai szerint arra utal, hogy a római pápa „a fejedelmek és királyok atyja, a világ ura és Krisztus földi helytartója”. A XIII. században már szerepel a hátsó részén a püspöksüvegéhez hasonló két szalag (infula). A csúcsdísz a kereszttel II. Gyula (1503–1513) tiaráján fordult elő első ízben. Közben az eredeti szövet helyébe ezüstszövet lépett, ami merev tartást kölcsönzött neki, hogy elbírja a nehéz arany- és drágakődíszítést.

A pápát a protodiakónus bíboros koronázta meg egy ünnepélyes szertartás során. A tiara nem liturgikus kellék volt – amikor a pápa misézett, régen is mindig mitrát viselt – hanem a szuverén uralkodó jelvénye. Csak körmeneteken, felvonulásokon és egyéb ünnepi alkalmakkor használta. VI. Pál volt az utolsó, akit megkoronáztak – egy igen modern kinézetű – tiarával, 1964-ben azonban lemondott viseléséről. Ebben követték utódai, s azóta koronázási szertartás helyett a pápa „péteri szolgálata ünnepélyes megkezdéséről” beszélünk. A tiara azonban továbbra is használatos a Szentszék, illetve a pápa címerén. Hiszen a világi hatalomról való lemondás óta sem vált okafogyottá: ma Róma püspökének az Egyházon belüli legfőbb hatalmát jelképezi.

Gyakran előfordult, hogy a pápák elődeik tiaráit átalakították, de persze a történelem viszontagságainak is sokuk áldozatul esett. Napjainkra csupán a XIX–XX. századi tiarák maradtak fenn, közülük tízet őriznek a pápai sekrestyében (a Pápai Palotaőrség által IX. Piusznak adományozott tiara, amivel később XXIII. Jánost is megkoronázták látható volt a magyar kereszténység ezer évét bemutató 2001-es kiállításon). VI. Pál jótékony célú árverésre bocsátotta a sajátját, ami ma a New York-i székesegyházban látható, míg másolata ugyancsak a pápai sekrestyében. 

XVI. Benedek azzal lepte meg a közvéleményt, hogy saját címerén egyszerű püspöksüveget alkalmaz. Ám a püspöksüveg (mitra, infula) kezdetben szintén a pápa kizárólagos viselete volt. Eredetéről megoszlik a történészek véleménye: egyesek szerint az ószövetségi főpapi viseletből fejlődött ki, mások szerint a már említett pápai süveg egyetlen formája alakult kétféleképpen. Az egyikből lett a tiara mint uralkodói viselet, a másikból pedig a liturgikus fejfedő. Ez utóbbinak viselési jogát először IX. Leó (1049–1054) engedélyezte kiváltságként egyes püspökök számára, majd a XII. századtól kezdődően használata általánossá vált körükben. A zárt, kúp alakú süveget ekkor nyitották ketté középen, hogy megkülönböztessék a pápai viselettől. Az így keletkezett két „szarvát” eleinte kétoldalt hordták, majd hamarosan megfordították, amivel elnyerte mai alakját. Szimbolikus értelmezése III. Incétől (1198–1216) származik, aki szerint a két szarv az Ó-, illetve az Újszövetséget jelképezi, a két infula-szalag pedig a Szentírás betűjét, illetve szellemét. Így hát XVI. Benedek újítása, miszerint címerén tiara helyett mitra látható, tulajdonképpen visszatérés a pápák saját ősi fejdíszéhez. Még akkor is, ha mitrát a címerén pápa még nem hordott amióta csak címerhasználat létezik.
 

Péter kulcsai

  A pápának és a Szentszéknek a XIII–XIV. század óta hivatalos jelvénye az egymást átlósan keresztező két kulcs, felettük a tiarával, ami megjelenik a pápai zászlón, érmeken, illetve címere mögött. Egyéb előfordulási helyein is mindenütt a Szentszékkel való kapcsolatra utal.

A kulcsok az oldás és kötés hatalmát, azaz Péter utóda joghatóságának teljességét szimbolizálják (vö. Mt 16,19: „Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is.”). A címertani baloldalon lévő aranykulcs a lelki, a jobboldali ezüstkulcs pedig az evilági kormányzati hatalmat jelképezi. A kettőt vörös zsinór köti össze, ami a kétfajta hatalomnak a pápai hivatalban megvalósuló egységét ábrázolja. A kulcsok feje alul található, mintegy a pápa kezében, a kulcsok keresztet mintázó tollazata pedig Krisztus megváltó művére utal.
 

Pápai zászló

A pápai zászló négyzet alakú és függőlegesen osztott. A rúdhoz közelebbi része sárga (arany), a másik pedig fehér (ezüst), ez utóbbinak közepét díszíti a pápai jelvény. Mai formája a XIX–XX. században alakult ki. Korábban a pápa a római szenátust és a népet jelképező sárga-vörös színeket használta (Róma városának mindmáig ezek a színei). Amikor Napóleon elfoglalta a Pápai Államot, a pápai fegyveres erőket – saját jelvényeik meghagyása mellett – besorozta a francia seregbe. Ekkor VII. Piusz a mellette kitartó testőrségnek megkülönböztetésül elrendelte – vélhetőleg a pápai jelvény arany-ezüst kulcsai mintájára – a sárga-fehér kokárda viselését. Végleges formáját a pápai zászló IX. Piusz idején nyerte el, ami az 1929-es Lateráni Szerződés óta a Vatikánvárosi Állam nemzetközileg elismert hivatalos zászlaja is.

Jóval régebbre megy vissza a Római Szentegyház Zászlaja, amelynek első ábrázolásai a VIII–IX. századból maradtak ránk. Kinézete VIII. Bonifác alatt nyerte el végleges formáját: hatágú aranycsillagokkal díszített vörös selyemszövet, középen a két kulccsal és az ún. ernyővel. A zászló a nagyobb egyházi és világi ünnepélyeken, valamint utazásai során kísérte a Szentatyát, de a pápai seregek a csatába is magukkal vitték (például a lepantóiba). A Római Szentegyház Zászlóvivője (vexillifer vagy gonfaloniere) az egyik legmagasabb kitüntetés volt, amit világi személy megkaphatott. A középkorban királyok és fejedelmek viselték a címet (köztük a XV. század elején Nápolyi László ellenkirály, aki Zsigmonddal szemben tört a magyar trónra), később egy római arisztokrata családban öröklődött. A zászlóvivő egyben a könnyűlovasság, majd a nemesi testőrség kapitánya volt, mígnem VI. Pál 1968-ban sok más udvari tisztséggel együtt megszüntette.

Pápai ernyő

Kevésbé ismert pápai jelvény az ernyő (soliculum, basilica, gonfalone), amit manapság csupán széküresedés idején látni a Szentszék címerében. A két kulcs fölött ekkor a tiara helyett (hiszen éppen nincs aki viselje) az ernyő jelenik meg. Tekintettel arra, hogy széküresedéskor a kamarás bíboros (camerlengo) veszi át az egyház ügyeinek irányítását, az ő címerében is szerepel. Így tulajdonképpen a római egyházat, s a főhatalom folytonosságát jelképezi.

Az ernyőnek eredetileg nagyon is gyakorlati szerepe volt: védelmet nyújtani az időjárás viszontagságai ellen. Ez azonban olyan luxus volt, ami csak az igen magasrangú személyeknek járt, így lett belőle méltóságjelvény. A pápai ernyő egy félig nyitott, több méter magas, arany-vörös selyemből készült hatalmas napernyő. A XIII. századtól a pápa előtt vittek a menetben és a XV. századtól fordul elő címerekben. A XVI. század végétől a római nagybazilikák mindegyikében volt egy ilyen ernyő, hogy bármikor alkalmasak legyenek az érkező pápa fogadására. Később a kisbazilika cím adományozásával együtt járt az ernyő használatának joga is. Innen származik másik elnevezése: bazilika. A kisbazilikákról szóló 1989-es Domus Ecclesiae határozat azonban már nem tesz említést az ernyőről.