Fájdalmas, hogy
ma, amikor már látjuk, hogy az ember és a társadalom erkölcsi megújítására tett
kísérletek kudarcot vallottak, és mindkettő megmaradt látszólag változatlanul: a
bűntől megsebezve, mégis az örökkévalóság perspektívájában, amikor lakásainkat
lomtalanítva eltakarítottuk a ’60-as, ’70-es évek iparművészetének
szörnyszülöttjeit és ruhatárunkból is száműztük a nejloningeket és
trapéznadrágokat, templomaink és a bennük folyó szertartások még mindig egy
letűnt korhangulatot idéznek.
Földváry Miklós István írása
Éppen két évvel ezelőtt, 2007 júliusában XVI.
Benedek pápa törvényerejű dokumentumban nyilvánította ki, hogy a római liturgia
hagyományos (ún. tridenti, trienti, trentói) változata a továbbiakban –
ugyanazon év szeptember 14-től – korlátozás nélkül végezhető. A Szentatya a
világ püspökeinek szóló kísérőlevélben részletezte és magyarázta meg az
intézkedése mögött meghúzódó okokat és szándékot. Azt is nyilvánvalóvá tette,
hogy intézkedése tulajdonképpen szükségtelen: a hagyományos római liturgiát
elvileg soha és senki nem tiltotta be, végzését nem korlátozta, így a rá
vonatkozó tiltások és korlátozások valójában jogszerűtlenek voltak. Mivel
azonban mind az egyházi hierarchia, mind a hívek körében közmegegyezésnek
számított, hogy a hagyományos liturgia végzése törvénytelen, a pápák és a
püspökök rendszerint engedményképpen, úgynevezett indultumokban biztosították
ezt a lehetőséget. Ilyen indultumot adott ki előbb II. János Pál pápa 1984-ben
(Quattuor abhinc annos), majd ezt terjesztette ki és erősítette meg
1988-ban
(Ecclesia Dei). Mivel a helyzet nem javult lényegesen és az ősi
gyakorlatnak elkötelezett személyek, közösségek továbbra is legföljebb megtűrve,
számos akadály között működhettek, XVI. Benedek pápa motu propriója
(Summorum pontificum) minden eddiginél nyilvánvalóbban juttatta
kifejezésre, hogy a régi római rítus fönntartása vagy fölelevenítése nemcsak
megengedett, de egyenesen kívánatos jelenség az Egyház életében. A problémák
azóta sem oldódtak meg maradéktalanul, de a hagyományos liturgia végzőinek száma
sok országban ugrásszerűen megnőtt. Őket és kezdeményezéseiket számos püspök,
érsek és bíboros nemcsak jóindulatáról biztosította, hanem az adott
közösségekkel együtt, celebránsként is közreműködött ebben a liturgikus
formában. Ugyanezt tette több, magas rangú szentszéki méltóság.
Mindemellett nem szabad elhallgatnunk, hogy – részben épp liturgikus
állásfoglalása, de a katolikus tanítás iránt más kérdésekben is tanúsított,
megalkuvásmentes hűsége miatt – évtizedek óta példátlan hevességű támadásoknak
van kitéve XVI. Benedek pápa a világsajtó, sőt egyes katolikus szervezetek,
vezetők részéről. Jóllehet ezek a támadások Magyarországon kevésbé durvák és nem
is olyan gyakoriak, általános a tájékozatlanság a pápa megnyilatkozásaival és
intézkedéseivel kapcsolatban, különösen, ami a liturgiát illeti. A jelen írás
célja, hogy legalább a hagyományos római liturgiával kapcsolatban eloszlassa ezt
a tájékozatlanságot, hiszen – ha nem is olyan ütemben, mint más területeken – a
régi rítus jelenléte egyre érezhetőbbé válik a magyar egyházi életben is.
Különösen időszerű ez a sümegi és a Sümegre zarándokoló hívek számára, mivel
Barsi Balázs, a sümegieknek kedves és liturgikus lelkiségéről, igényességéről
ismert ferences atya június 14-én bemutatta ebben a formában első nyilvános
szentmiséjét, amelyet a Magyar Televízió július 12-én az egész ország
nyilvánossága előtt le is vetített.
A jelenleg többséginek számító, megreformált római liturgia a köztudatban a II.
Vatikáni Zsinathoz kapcsolódik, sokszor kifejezetten mint „zsinati” liturgiát
emlegetik. Valójában a II. Vatikáni Zsinat alatt végig az úgynevezett „tridenti”
rítust végezték szerte a világon, és így magán a zsinaton is. Másrészt a zsinat
maga nem bocsátott ki liturgikus könyveket. A liturgia kérdését valóban
elsődlegesnek tekintette, aminek világos jele, hogy első dokumentuma a
liturgikus konstitúció volt (Sacrosanctum concilium), de ez csak kevés
egyértelmű változást kívánt meg, inkább a liturgikus katekézisre és lelkiségre
összpontosított. A liturgia reformját a hagyománnyal összhangban, a szerves
továbbfejlődés jegyében, csakis a legszükségesebb kérdésekben határozta el.
Mindemellett meg kell jegyeznünk, hogy bár a II. Vatikáni Zsinat mint egyetemes
zsinat a szenthagyomány megnyilvánulása, dokumentumai általában nem tételes, hit
és erkölcs dolgait érintő kijelentések, így egyes gyakorlati részleteiket –
értéküktől és jelentőségüktől függetlenül – nem kell és nem is szabad az isteni
kinyilatkoztatás részeként fölfognunk. Mindenesetre a zsinati konstitúció
végzése nyomán bízta VI. Pál pápa a reform végrehajtását egy szakmai
bizottságra, amely a tényleges, megreformált liturgikus könyvek összeállításáért
volt felelős.
Ez a bizottság messze túllépett hatáskörén. A liturgia ügye –a történelemben
példátlan módon– egy szűk szakmai közeg kezébe került, amely a ’60-as évek
mindent megújítani törekvő mámorában néhány év leforgása alatt olyan mértékű
változtatásokat hajtott végre, amilyenekre régebbi korok még csak gondolni sem
mertek volna. Ehhez járult később a liturgikus szövegek pontatlan vagy
kifejezetten torzító népnyelvre fordítása, valamint számos olyan liturgikus
divatjelenség, amelyet az illetékes szervek visszaélésként elítéltek, nem
hagytak jóvá vagy legföljebb engedélyeztek, és mégis mintegy kötelezővé vált a
szokásjog erejénél fogva. Mindezt mintegy az írástudók árulásaként alapozta meg
egyrészt a liturgiatörténeti múlt egyes elemeire való téves vagy egyoldalú, de
mindenképpen tendenciózus hivatkozás, másrészt a korszellem. Gondoljunk vissza a
kor hangulatára, amint az öltözködésben, bútorokban, könnyűzenében, a társadalmi
és érintkezési normák átalakulásában megnyilvánult, és érteni fogjuk, hogy
milyen volt az a környezet, amelyben a megreformált liturgia fogant! Talán
érthető volt a második világháború pusztítása után, a „polgári” értékrendben és
főleg annak kifejezésmódjában csalódott, megcsömörlött, egy új és jobb világra
váró nemzedék részéről. De fájdalmas, hogy ma, amikor már látjuk, hogy az ember
és a társadalom erkölcsi megújítására tett kísérletek kudarcot vallottak, és
mindkettő megmaradt látszólag változatlanul: a bűntől megsebezve, mégis az
örökkévalóság perspektívájában, amikor lakásainkat lomtalanítva eltakarítottuk a
’60-as, ’70-es évek iparművészetének szörnyszülöttjeit és ruhatárunkból is
száműztük a nejloningeket és trapéznadrágokat, templomaink és a bennük folyó
szertartások még mindig egy letűnt korhangulatot idéznek.
E jelenségek ellen természetesen sokan tiltakoztak a katolikus hagyományt féltő
egyháziak és világiak közül, olykor nem katolikusok is, akik fölismerték, hogy
az ősi liturgia föladásával példátlan lelki és kulturális veszteség fogja érni
nemcsak az Egyházat, de Európát és az egész művelt világot is. Az Egyház
hierarchikus berendezkedése és az engedelmesség évszázadokon át kiérlelt
szelleme mégis lehetővé tette, hogy a kijelölt bizottság a reformokat nagyobb
ellenállás nélkül keresztülvigye. Ilyen körülmények között vált a régi liturgia
vezéralakjává
Marcel Lefebvre érsek, aki az általa alapított X. Szent Pius Papi
Testvérülettel együtt megőrizte a rítus hagyományozásának folytonosságát és
állandó kritikával illette a reformokat. Mindvégig tárgyalásokat folytatott
Rómával, de idős korára bizonytalannak látta a hiteles katolikus tanítás és
liturgia jövőjét, ezért a kifejezett pápai tilalom ellenére 1988-ban fölszentelt
négy püspököt. Tettét nem az engedetlenség motiválta, hanem legjobb
lelkiismerete. Az Egyház helyzetét oly mértékig válságosnak ítélte, hogy úgy
gondolta: a lelkek java lehetővé teszi, sőt megköveteli a kánonjogilag aggályos
lépést.
Tette kettős eredményhez vezetett. Egyfelől őt és híveit sokan mint engedetlen,
szakadár csoportot bélyegezték meg (olykor, amint a közelmúltban botránnyá
fajult
Williamson-ügy is mutatta, szélsőséges politikai-ideológiai irányzatokkal
hozták összefüggésbe), ezáltal a régi liturgiához való ragaszkodás szinte
jóvátehetetlenül a pápai tekintély és a II. Vatikáni Zsinat elutasításának
jelképévé lett. Másfelől viszont nagy számban maradtak olyan papok, szerzetesek
és gyülekezetek, akik képesek voltak biztosítani, hogy a régibb hagyomány ne
merüljön feledésbe. II. János Pál pápa ugyan kijelentette, hogy a törvénytelen
püspökszentelés a szentelőkre (Lefebvre mellett egy brazil kollégájára) és a
fölszenteltekre kiközösítést von –ezt a kiközösítést oldotta föl ez év
januárjában XVI. Benedek pápa–, de egyben sietett egyértelművé tenni, hogy
mindez nincs összefüggésben a liturgiával: a hagyományos szertartás az egyházi
elöljárók jóváhagyásával végezhető, az elöljárókat pedig kérte a pápa, hogy
nagyvonalúan adják meg ezt a jóváhagyást. Ezért vált lehetségessé, hogy
létrejöjjenek a Szentszékkel teljes közösségben lévő, rendezett egyházjogi
helyzetben működő közösségek. Ezek azóta is tevékenyek, a közelmúltban pedig
kifejezetten megszaporodtak és kiterjesztették munkájukat. Mindazok, akik ilyen
közösségek keretében vagy másként, de elkötelezettjei a hagyományos római
liturgiának, nagyra értékelik Lefebvre érsek állhatatosságát, amely
megalakulásuk szükséges előzménye és föltétele volt, de ragaszkodnak ahhoz, hogy
a katolicizmus csak a római Szentszékkel való sértetlen egységben és az
egyetemes zsinatok – köztük a teljes hagyomány összefüggésében álló II. Vatikáni
Zsinat – tanítását elfogadva élhető hitelesen.
Magyarországon ilyen közösségek sokáig nem működtek. A X. Szent Pius Papi
Testvérület keretei között előfordultak ugyan szentmisék és más
szentségkiszolgáltatások, de ezek megmaradtak a közösség kényes jogállásának
megfelelő, izolált helyzetben. Ugyanakkor jelen volt egy határozott liturgikus
megújulási mozgalom, amely szép eredményekre vezetett a liturgikus lelkiség és
katekézis, az egyházi zene, a zsolozsmavégzés, a hiteles népnyelvű fordítások és
a megreformált szertartások hagyományos szellemben való végzése terén. A
liturgikus megújulásban iskolázott fiataloknak természetes módon keltette föl
érdeklődését a tiszta forrás: a hagyományos római liturgia. Egy belőlük
létrejött csoport, a
Szent Mihály Laikus Káptalan, miután éveken át imádkozta az ősi esztergomi
zsolozsmát, majd a 2005-ös Katolikus Ifjúsági Világtalálkozón közvetlen
kapcsolatba került a régi rítust őrző fiatalok nemzetközi szervezetével, 2006
nyarán kérte Erdő Péter bíboros-prímást, hogy járuljon hozzá Budapesten a
hagyományos szertartású szentmisék havonkénti végzéséhez. Így –néhány szórványos
előzmény után– a hierarchia által engedélyezve Magyarországon is újjáéledt a
hagyományos liturgia.
XVI. Benedek pápa motu propriójának érvénybe lépése után nem sokkal ezeket a
szentmiséket immár minden vasár- és ünnepnapon módjuk lett végezni. Budapesten,
a Belvárosi Nagyboldogasszony-Főplébániatemplomban azóta is ebben a rítusban
mutatja be a szentmiseáldozatot Kovács Ervin Gellért premontrei atya, fölkészült
asszisztencia és szkóla szolgálata mellett. Idén a régi liturgia újabb papot
kapott Alácsi Ervin János tábori lelkész személyében, aki Szegeden, az
alsóvárosi ferencesek templomában misézik minden vasárnap. Kisebb
rendszerességgel vagy alkalomszerűen az ország más városaiban, falvaiban is
vannak szentmisék, de nyilvános zsolozsma, keresztelés, bérmálás, esküvő és
gyászszertartás is egyre gyakrabban történik ebben a rítusban. E folyamatba
illeszkedett Barsi Balázs atya június 14-i szentmiséje, amely – reméljük – sokat
segít majd abban, hogy őseink liturgiája a Szentatya szándékának megfelelően
újra elterjedjen Isten dicsőségére, papjaink és a hívek lelki javára.
Földváry Miklós
István írása eredetileg a Sümegi Naplóban jelent meg. Köszönjük a szerző szíves
hozzájárulását újraközléséhez. Az írás egy későbbiekben kiegészülő négyrészes
sorozat első része, a harmadik a rítus tartalmáról, a negyedik annak
lelkületéről szól majd. A tridenti és az új rítus különbségéről bővebben itt
olvashatnak: DOBSZAY László: A "tridenti" rítus és a "novus ordo"
különbségeiről, in A jó harc. Tanulmányok az ősi római rítusról és a katolikus
szent hagyományról. Casa Editrice La Magione - Miles Christi, Poggibonsi -
Budapest 2006.