Az
Egyház emberi szinten már az apostoli korban is romlott volt. Amennyiben tiszta
volt és makulátlan, azt isteni Jegyesének köszönhette. Isteni Jegyese pedig
ugyanaz maradt egész történelme folyamán mindmáig: nem valamiféle kezdeti
impulzust adott neki, amely később magára maradva elgyengülhet, hogy újra meg
újra a kezdetekhez visszatérve kellene belőle erőt meríteni. Hanem vele van az
idők végezetéig, így szerves, nem emberi kéz alkotta fejleményeiben,
változásaiban örökké Ő munkálkodik.
Földváry Miklós István
írása
Ahogyan a
megreformált liturgiát tévesen nevezik a II. Vatikáni Zsinatra hivatkozva
„zsinati” liturgiának, éppúgy félrevezető, ha a hagyományos római rítust
tridentinek (trentóinak, trientinek) nevezzük. A megjelölés abból származik,
hogy a
Tridenti Zsinat után kibocsátott szertartáskönyvek címoldalán rendszerint
szerepelt az „ex decreto Sacrosancti Concilii Tridentini restitutum”
fölirat, hogy tudniillik az adott könyv a Tridenti Zsinat döntése nyomán lett
megújítva. Az elnevezés ugyanakkor azt sugallja, hogy a Tridenti Zsinat
–akárcsak a
II. Vatikáni Zsinat– valamiféle liturgikus reformot hajtott végre, és ennek
eredményei volnának a megfelelő könyvek. Egy ilyen megközelítésben a
„tridenti” liturgia az ellenreformáció és a barokk lelkiség kifejezője
lenne, amely alkalmas és célszerű volt a XVI–XVII. században, de időszerűségét
vesztette a XX. századra. Ezért jogosnak tűnik, hogy a XX. század egy, a
tridentihez hasonló zsinati reform révén kialakítsa a maga történelmi
viszonyaihoz legjobban illeszkedő liturgiát. De a Tridenti Zsinat nem hajtott
végre ilyen értelemben vett liturgikus reformot, és a „tridenti”
könyvekben rögzített liturgiának egyetlen olyan vonása sincs, amelyet az
ellenreformáció vagy a barokk kor viszonyai hívtak életre. Hogy ezt
tárgyilagosan kimutassuk, az alábbiakban időben visszafelé haladva áttekintjük a
„tridenti” forma ma érvényben lévő (1962-es) változatának viszonyát
történelmi előzményeihez.
A II. Vatikáni Zsinat liturgikus meggondolásai a XIX–XX. századi liturgikus
megújulási mozgalom célkitűzéseit és eszméit visszhangozták. Ezek ez eszmék és
célkitűzések szinte soha nem a liturgia tartalmára, azaz szövegeire, gesztusaira
vonatkoztak. Inkább kapcsolódtak a liturgia élethelyzetéhez,
„kivitelezéséhez”, befogadásához. Kiemelkedtek ezek közül a nagyobb mértékű
népnyelvűség és ezzel összefüggésben a hívek értőbb, szövegi és zenei
szempontból is tevékeny részvétele; az ünnepélyes, nagy térben mozgó,
sokszereplős szertartásrend előnyben részesítése az egyetlen pap és ministráns
által végzett, olvasott misékkel szemben; a gregorián ének és a klasszikus
vokálpolifónia használata az egyházi zenében; bizonyos mértékű változatosság,
amely azonban nem egyéni ötletekből, hanem a római liturgia történelmi
variánsainak kincstárából merít; végül némi lehetőség a szertartások
egyszerűsítésére, ha a teljesebb formát a körülmények nem teszik lehetővé.
Hangsúlyozzuk, hogy mindez a liturgia tulajdonképpeni tartalmának átalakítása
nélkül is lehetséges lett volna. E szempontok és fölvetések jogosságát a régi
rítus józan gondolkodású hívei sohasem vitatták. Paradox módon ezért
kijelenthető, hogy a mozgalom és a zsinat által kezdeményezett liturgikus
megújulás nem következett be: a föntebb fölsorolt változtatásokat a tényleges
római rítuson nem hajtották végre, helyette egy új, a régebbivel csak jogi
folytonosságban lévő liturgiát alakítottak ki, amely sok tekintetben tovább
hordozta az ’50-es és ’60-as évek gyakorlatának hiányosságait.
A
liturgikus mozgalom azonban már a zsinat előtt vezetett kedvezőtlen
eredményekhez. Nem elsősorban a fölvetésekben volt a hiba, sokkal inkább a
végrehajtás módjában. Az újkori egyháztörténelemben a liturgikus döntéshozás a
pápa és a legmagasabb kúriai szerv, a Rítuskongregáció kezében maradt. Amikor a
mozgalom törekvéseit fölkarolták a pápák, ez gyakran vezetett hirtelen,
kizárólagos és visszafordíthatatlan intézkedésekhez. Így Boldog
XXIII. János pápa 1960-ban nagyszabású naptár- és rubrikareformot hajtott
végre;
XII. Pius 1951–1956-ban teljesen átformálta a nagyhét szertartásrendjét;
ugyanő 1945-ben –szerencsére nem kötelező jelleggel– új, erősen vitatott latin
zsoltárfordítást hagyott jóvá (ezt utóbb a II. Vatikáni Zsinat is tévútnak
tekintette);
X. Szent Pius 1911-ben átalakította a breviárium zsoltárelosztásának
évezredes rendjét és megkezdte a XXIII. János által teljessé tett, föntebb
említett rubrikareformot. Ezek a lépések számos meggondolandó elemet is
tartalmaztak, de két, általános hibájuk mindenképpen fölróható. Az egyik, hogy a
pápai hatalom közvetlenül és rendeletileg avatkozott be a liturgia lényegét
érintő kérdésekbe, így azt a hatást keltette, hogy fölötte áll az
emberemlékezetet meghaladó hagyománynak. A másik, hogy az egyre sűrűsödő
változtatások megrendítették a liturgia szilárdságát, meggyengítették a hívek és
klerikusok azon hitét és benyomását, hogy szertartásaik időtlenek, mintegy a
történelem fölött állnak. Ezzel óhatatlanul előkészítették a talajt egy, a
hagyománnyal radikálisan szakító, központilag elrendelt és lebonyolított
reformsorozatnak.
Mindez a XX. századig nem volt jellemző. A Tridenti Zsinat után, 1568 és 1614
között kinyomtatott liturgikus könyvek változatlanok maradtak mindvégig, egyedül
újabb ünnepek bevezetése és az ünnepek rangjának olykori módosítása, a rangsor
részletezése jelentett változást, valamint az, hogy
VIII. Orbán pápa fölhatalmazásával egy bizottság 1630-ban a korabeli,
klasszicizáló ízlésnek megfelelően fogalmazta át a római breviárium latin
himnuszait.
Maguk
a Tridenti Zsinat után kibocsátott könyvek is alig tértek el zsinat előtti
előzményeiktől. Ez azonnal bebizonyosodik, mihelyt valaki az első „tridenti”
forrásokat összeveti a XV. század második felében először kinyomtatott római
könyvekkel. A szertartások szerkezete, összetétele, végzési módja változatlan,
csupán némi puritanizmus fedezhető föl a zsinat után abban a tényben, hogy
jelentősen csökken az ünnepek száma. Ezen kívül csak a zsolozsma príma hórájában
találunk egy kisebb módosítást (a vasárnapi, egykori „hosszú príma” öt
zsoltárának elosztását öt hétköznapra). Így megállapíthatjuk, hogy a
„tridenti reform” nem állt másból, mint a régi római könyvek átnézéséből és
javított kiadásaik megjelentetéséből.
Nem igaz az uniformizmus sokszor fölhánytorgatott vádja sem. A XVI. századi
liturgikus gondolkodás valóban hajlamot mutatott az egységesítésre, de
kötelezővé csak a püspöki szertartások szintjén tette, ahol az egységesedési
folyamat a XIII. század óta egyébként is zajlott. A mise és a zsolozsma
tekintetében csak a 200 évesnél fiatalabb rendi és egyházmegyés hagyományok
voltak kötelesek föladni rítusukat, és használatba venni a római könyveket, a
többiek megtarthatták ősi, tiszteletreméltó rítusváltozatukat. A rituále
szertartásai pedig, mint például a körmenetek, a keresztelés, a házasságkötés
vagy a halotti rítusok, a XX. századig megmaradtak egyházmegyés hatáskörben. Más
kérdés –de nem a Tridenti Zsinat vagy az azt követő pápák felelőssége–, hogy a
gyakorlatban szinte minden egyházmegye és szerzetesrend áttért a római kúria
rítusára.
Ez a rítus korábban csupán a pápai udvar és a ferences rend saját hagyománya
volt. Másutt minden egyházmegye a saját szokására hivatkozott, a liturgikus
döntéseket a püspök és a székeskáptalan, szerzetesrendek esetében az általános
rendgyűlés (capitulum generale) hozta. Ez a látszólag központosítatlan állapot
mégis nagy hatékonysággal őrizte meg a római liturgia főbb vonásait. Éppen
azért, mert nem volt mód egyetlen központból, a teljes római egyházra
kiterjedően intézkedni, a liturgia tételtípusai, szöveganyaga, jellemző
gesztusai bámulatos változatlanságban őrződtek meg mindenfajta központi
szabályozás nélkül. Ugyanakkor a tételek elrendezésében, a gregorián dallamok
használatában, a liturgikus gesztusok válogatásában és összerendezésében egyéni
hagyományok jöttek létre, amelyek alkalmasan fejezték ki egyrészt a Rómához
kötődő, nyugati egyházak közösségét, másrészt az adott intézmény vagy térség
sajátos voltát. Ezek a rítusváltozatok az újabban sokszor hangoztatott és
félreértelmezett inkulturáció természetesen kifejlődött, hiteles
megnyilvánulásai voltak.
Az, hogy Európa egyházai mindnyájan Róma városának rítusát vették át, a karoling
egyházszervezet műve volt. Róma tekintélye miatt valószínűleg már a VII. századi
zarándokok közvetítettek római liturgikus könyveket és szokásokat az Alpokon
túlra, de hivatalos, programszerű romanizációra csak
Kis Pipin és
Nagy Károly uralkodása alatt került sor. A cél ebben az időben a római
gyakorlat teljes átvétele volt az egész birodalomban, aminek áldozatul estek a
korábbi, úgynevezett regionális rítusok. Ezek nem abban az értelemben
jelentettek változatokat, mint a föntebb tárgyalt, karoling kor utáni rítusok. A
különbség köztük és a római gyakorlat között jelentősebb volt: viszonyuk a római
hagyományhoz megközelítőleg olyan, mint a bizánci rítus viszonya az örmény,
kopt, szír vagy etióp rítusokhoz. Biztosan nagy veszteség, hogy ezek, vagyis
például a gallikán, a mozarab vagy a beneventán rítus nem maradhattak fönn
(egyedül Milánó és környékének rítusa, az ambrozián hagyomány őrződött meg egy
szűk körben), de nagy eredmény, hogy a római rítus – bizonyos mértékig
gazdagodva az elnyomott regionális rítusok elemeivel és lelkületével –
kidolgozott, szilárd helyzetre tett szert és több mint ezer éven át egy
változataiban is egységes szokásrendet adott az európai és európai eredetű
kereszténységnek.
Ez
a nagyszabású egységesítési és missziós folyamat vezetett a római liturgia
rendszeres írásba foglalásához a VII. századtól fogva. Tulajdonképpen ettől
kezdve vannak kézzelfogható, tárgyilagos adataink a római liturgiáról, így
minden más, az őskeresztény szokásokra hivatkozó spekuláció csupán töredékes
információkra épít. Sajnos gyakran fordul elő mind a mai napig, hogy egyes
szakértők az általános tájékozatlanságot kihasználva ilyen töredékinformációkkal
igyekeznek igazolni egyes, egyébként igazolhatatlan újításokat. A VII. század
viszont valóban a római liturgia nagy időszaka: nem véletlen, hogy hagyományosan
az e század elejét meghatározó pápának,
Nagy Szent Gergelynek tulajdonítják alapvető összeállítását. Ha ez az
állítás történetileg nem is mindenben igazolható, szimbolikusan sokat elárul.
Nagy Szent Gergely mint a nyugati egyházatyák közül az utolsó valóban a
patrisztikus kor lezárója. A VII. századi római liturgiarendezés nem egyéb, mint
az egyházatyák korának szellemiségében fogant gyakorlat összegzése és
szabályozása, mintegy a patrisztikus kor érett gyümölcseinek betakarítása. Így
nagy valószínűséggel következtethetünk arra, hogy mindaz, amit keleten és
nyugaton a hagyományos keresztény liturgia alapjának ismerünk, még
rendszerezetlen, képlékeny formában a kereszténység IV. századi fölszabadulása
utáni évszázadokban keletkezett, és egy kevésbé termékeny, de hagyományteremtő
korszakban vált áttekinthető, maradandó jelenséggé.
Mi sem mutatja ezt jobban, mint a hagyományos római liturgia és a különféle
keleti hagyományok összevetése. Sokszor épp a legképzetlenebb, leginkább
közvetlen, érzéki benyomásaikra hagyatkozó hívek állapítják meg, hogy a
„tridenti” rítus a görögkeleti szertartásra emlékezteti őket. És valóban: bár a
rítus szerkezete, összetétele alapvetően más, szemléletében és gesztusaiban
ugyanaz az érzület, ugyanaz a misztériumos látásmód fejeződik ki. És
hozzátehetjük, hogy hasonlók a tapasztalatai annak, aki a Közel-Kelet vagy
Afrika keresztényeinek távolabbi és egzotikusabb, de szintén apostoli
folytonosságra visszavezethető liturgiáival ismerkedik meg. A római, és a
rómainak egyik változatát jelentő „tridenti” rítus egyike ezeknek. Valóban Szent
Gergely liturgiája, ahogyan Bizánc
Szent Vazul és
Aranyszájú Szent János, Jeruzsálem
Szent Jakab, Alexandria
Szent Márk liturgiájának örököse.
Végül válaszolnunk kell arra a kérdésre, amely Krisztus és az apostolok
liturgiájának az egyházatyák korának liturgiájához való viszonyát boncolgatja.
Természetesen a bibliai kor emberei és az első, házaknál gyülekező, sokszor
üldözött keresztények nem rendelkeztek olyan kidolgozott szertartásrenddel, mint
amilyet az egyházatyákkal kezdődő fejlődés hagyományozott ránk. De az üldözések
szüneteiben mindig is törekedtek arra, hogy fegyelemben és szépségben
szolgáljanak az Úrnak, istentiszteletüket mélységes hódolat és rendezettség
hassa át. Az evilági szépséggel szembeni idegenkedés hullámai ellenére az is
egyre jellemzőbbé vált, hogy a megtestesülés vallása nem utasította el az anyag
művészi megmunkálását és a szent szövegek dallammal való megszólaltatását, így
legfőbb ihletőjévé vált az építészet, a képzőművészet, a költészet és a zene
nagy teljesítményeinek. Ez a folyamat semmiképpen sem tekinthető az Egyház
kezdeti állapota megromlásának. Az Egyház emberi szinten már az apostoli korban
is romlott volt. Amennyiben tiszta volt és makulátlan, azt isteni Jegyesének
köszönhette. Isteni Jegyese pedig ugyanaz maradt egész történelme folyamán
mindmáig: nem valamiféle kezdeti impulzust adott neki, amely később magára
maradva elgyengülhet, hogy újra meg újra a kezdetekhez visszatérve kellene
belőle erőt meríteni. Hanem vele van az idők végezetéig, így szerves, nem emberi
kéz alkotta fejleményeiben, változásaiban örökké Ő munkálkodik. Mindenekelőtt
ott, ahol a neki fölékesített menyasszonnyal kiváltságos módon találkozik: a
mennyei Jeruzsálemet előképező, földi liturgiában.
Földváry Miklós István írása eredetileg a Sümegi Naplóban jelent meg.
Köszönjük a szerző szíves hozzájárulását újraközléséhez. Az írás egy
későbbiekben kiegészülő négyrészes sorozat második része, a harmadik a rítus
tartalmáról, a negyedik annak lelkületéről szól majd. A tridenti és az új rítus
különbségéről bővebben itt olvashatnak: DOBSZAY László: A "tridenti" rítus és a
"novus ordo" különbségeiről, in A jó harc. Tanulmányok az ősi római rítusról és
a katolikus szent hagyományról. Casa Editrice La Magione - Miles Christi,
Poggibonsi - Budapest 2006.