Keresés
Close this search box.

Egy harangkedvelő papnövendék tapasztalatai és tanácsai (I.)

Célkitűzés

 Jelen írásommal elsősorban a Főtisztelendő Urakhoz szeretnék szólni. Tapasztalataim szerint a harangozások célját napjainkban már híveink nagy része sem ismeri. Fontos lenne tudatosítani legalább az egyházközségeink tagjaiban, hogy a harangszónak a katolikus liturgiában már 1500 éve kiemelt jelentősége van és újra meg kellene tanítani, hogy mikor és miért szólalnak meg zenélő szobraink.

Sokan tévesen úgy gondolják, hogy a harang zúgásának elsődlegesen időjelző funkciója van. Az óra feltalálása óta, továbbá napjaink számos tájékoztató közegének (televízió, rádió) működése miatt a harangszó már kvázi felesleges zajkeltés, mondják. A katolikus templomból a haranggal való jeladás soha nem minősül pusztán időjelzésnek. Ilyen szerepe egyedül az órákkal ellátott tornyokból a negyed, vagy egész óránként hallható ütéseknek van, ám ez nem harangozás, mivel ilyenkor csupán a harang közelébe szerelt kalapács ütése ad hangot.

E cikkben saját, több éve tartó kutatásaim tapasztalatait szeretném megosztani, illetve fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy ne hagyjuk kereszténységünk egyik legemblematikusabb eszközeit a deszakralizáció áldozatává válni.

A kisgyermek élményei

A hangszerek királynője, az orgona mellett már kisgyermekként is mindig figyeltem a templomban megszólaló másik hangszerre, a liturgiában már évszázadok óta szolgáló harangra. HarangNyaranta nagymamámnál, Csóton napról-napra követtem a figyelemfelhívásnak ezt az érdekes módját. Nagymamám sokszor mondta a vasárnap 9.30-kor kezdődött mise előtt, hogy a 8.30-kor zúgó nagyharang mintegy felszólítja a falu népét: „öltözzetek!”, a 9.00-kor csilingelő kisharang pedig sürget: „induljatok!”. Arra később magamtól is rájöttem, hogy amikor 11.00-kor és 14.00-kor megszólal mindkét harang, akkor halva fekvő hívő van a faluban, akiért imádkozni kell.

A másik különleges gyermekkori élményem a harangokkal kapcsolatban a pápai ferences templomhoz köt, ahol többször kipróbálhattam a harangozást kézzel, kötéllel.

Toronyról-toronyra

Ezek az élmények olyannyira belém ívódtak, hogy utána is felfigyeltem minden egyes harangszóra. Ha megszólal egy katolikus templom harangja, tudom, hogy mi lehet annak az oka, hiszen céltalan harangozás nincs. Egy internetes videómegosztó oldalon bukkantam először harangokról készített felvételekre. Nekem is kedvem támadt egy ilyen gyűjteményt készíteni. Később az interneten keresztül megismerkedtem néhány hasonló érdeklődésű magyar fiatallal. Itthon kevesen, körülbelül tízen végezzük intenzíven a harangok felmérését, összeírását, ám Nyugat- és Dél-Európában sokan töltik ezzel szabadidejüket.

Jómagam eddig körülbelül négyszáz toronyban jártam hazánkban, nagyrészt a Dunántúlon. Ezek között voltak szűk, koszos, nehezen megmászható falusi tornyocskák, de rögzítettem már olyan monumentális harangok hangját is, mint például a budapesti Mátyás-templom új, Passauban öntött gyönyörű hangú harangjai, vagy hazánk legnagyobb, szintén a passaui Perner-harangöntöde által készített Szent István-harangja a budapesti bazilikában.

Nagy örömmel tölt el, amikor egy-egy olyan toronyba mehetek fel, ahol valóban azt érzem, a helyiek úgy tekintenek rá, mint Isten házának a részére, nem pedig úgy, mint egy raktárra, ahová bármit fel lehet szórni, úgysem látja senki. Sajnos vannak negatív tapasztalataim. Láttam már katolikus templom tornyában baldachint, tumbát, miseruhát, birétumot, csillárt, örökmécset, áldoztatórácsot, gyertyatartót, feldíszített műfenyőt, több száz éves könyveket, méternyi vastag galambguanót, a harangok alatt pedig szinte mindenhol régi harangnyelvet, használaton kívüli évtizedes alkatrészeket. Sokan arra hivatkoznak, hogy egyrészt a harangokra és a torony rendbetételére már végképp nincs anyagi forrásuk, másrészt pedig oda úgysem megy senki. Én viszont azt gondolom, hogy az is, mint a templom része szent hely, amit kötelességünk rendben tartani. A toronyba nem illő tárgyak eltávolítása, a madarak elleni háló felhelyezése és évente egyszeri takarítás véleményem szerint nem pénz kérdése. A harangok állapota a templomok többségében rendkívül lesújtó, ám ezzel majd egy következő alkalommal szeretnék foglalkozni.

Mikor és miért kell harangozni?

A harangozásnak ma már csak szakrális funkciója van. Célja, hogy imádságra, valamint a szentmise vagy egyéb szertartás előtt lelki készületre figyelmeztesse a hívőt.

Az ősegyházban a híveket egyenként hívták össze a diakónusok, majd trombitákkal jelezték a szertartások kezdetét. Legelőször a kolostorokban kezdtek használni nagyobb méretű csengőket. Később a nagyobb rendházakban már harangokra volt szükség. Az ír és a skót hithirdetők a V. és VI. századokban csengettyűkkel járták be a falvakat, hogy összehívják a népet. A kolostorok után a plébániák templomaiban is egyre inkább elterjedtek a harangok. Először 515 körül Fulgentius Ferrandus karthágói diakónus tett említést kolostori harangokról, a plébániai templomok harangjairól pedig már 594-ben írt Tours-i Szent Gergely.

A továbbiakban egy rövid áttekintést kívánok adni a jelenlegi magyarországi katolikus harangozási gyakorlatról, kiemelve az egyes harangozási alkalmak rövid történetét, értelmét, célját.

a) Angelus

A napszaki harangozások története a középkorra nyúlik vissza. Az imára harangozás szokásának kezdetét a hagyomány Sabianus pápa 605. évi rendelkezéséhez köti, melyben napi hét alkalommal, az imaórák időpontjára írt elő harangozást. Később ez a szokás csak a kolostorokban maradt meg. A reggeli és esti harangozás megjelenésével kapcsolatban többféle teóriát is találunk a szakirodalomban. Egyesek szerint ezeket már II. Orbán pápa elrendelte a XI. század végén.

A három napszaki harangozás közül legősibb az esti. Magyarországon már 1309-ben rendelkeztek arról az udvardi zsinaton, hogy alkonyatkor háromszor húzzák meg a harangot és a keresztények imádkozzanak három Ave Mariát bűneik bocsánatáért. Az egész Egyházra nézve XXII. János pápa (1316-1334) rendelte el kötelező jelleggel, hogy az alkonyatot jelző harangozáskor három Üdvözlégyet mondjanak el a hívek, s ezen imádságot búcsúval ruházta fel.

A reggeli harangozást először az 1368-as lavaur-i zsinat említi Dél-Franciaországban. Mint említettem, a harangszó eredetileg a zsolozsmára hívott, s figyelmeztette azt, aki nem tudott rajta részt venni, hogy ott, ahol van, csatlakozzon az Egyház imájához. Így a harang hajnali kondulásakor kezdetben a laudes feltámadási kórus jellegének megfelelően a Regina caelit imádkozták.

A déli harangszó eleinte csak pénteken volt szokásos. Az Úr kereszthalálára figyelmeztetett és alatta a Tenebrae responzóriumot imádkozták. A mindennapi déli harangozást – mely nekünk, magyaroknak különösen is kedves –, III. Callixtus pápa rendelte el 1456. június 29-én kelt bullájában, melyben könyörgésképpen a török ellen harcolók győzelméért a háromórai és az esti ima között háromszori harangozást rendelt el. A rendelet a július 22-i nándorfehérvári győzelem után átértelmeződött és a könyörgésből hálaadás lett. Az a sztereotípia, hogy a pápa a déli harangszót a nándorfehérvári diadal emlékére rendelte el abból ered, hogy az Alpokon túlra előbb jutott el a győzelem híre, mint a pápai bulla. A rendelkezést VI. Sándor pápa 1500-ban megerősítette és meghagyta, hogy mindenhol harangozzanak délben.

Az a szokás, hogy a reggeli, a déli és az esti harangozáskor az Angelus Domini imádságot végezzük fokozatosan terjedt el, majd a XVI. századtól rögzült. Ez a megtestesülésről szóló ima a ferencesek hatására alakult ki, akik támogatták a naponta háromszori három Üdvözlégy imát, és az Üdvözlégyek közé a következő verseket mondták: 1. „Az Úr angyala köszönté a Boldogságos Szűz Máriát és ő méhébe fogadá Szentlélektől Szent Fiát.” (vö. Lk 1,26-38), 2. „Íme az Úrnak szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint.” (vö. Lk, 1,38), 3. „és az Ige testté lőn és miköztünk lakozék” (vö. Jn 1,14). Ehhez később még hozzákapcsolták a könyörgést is.

Jean-François Millet - Angelus

XIII. Benedek pápa 1724. szeptember 14-én az Angelus végzéséhez naponkénti részleges és havi egy teljes búcsút rendelt, XIV. Benedek pápa pedig 1742. április 20-án meghagyta, hogy a búcsú elnyeréséhez az imádságot a harangozás alatt, térdelve kell végezni, kivéve szombat estétől vasárnap estig. A húsvéti időszakban az Angelus helyett a Regina caeli imádkozását – minden esetben állva – 1896. május 20-án írták elő azzal az enyhítéssel, hogy akik nem tudják a Regina caeli szövegét, azok mondhatják az Úrangyalát is.

Az Angelus harangozásának több évszázados, hagyományos módját verselésnek nevezzük. A reggeli, déli és esti harangszónak három „versben”, két rövid, néhány másodperces megszakítással kell(ene) megszólalnia (utalván arra, hogy az ima 3 Üdvözlégyből áll). Idehaza ma már csak igen kevés helyen találkozunk ezzel, vagy azért, mert feledésbe merült, vagy pedig a többségében elavult kapcsolóórák nem teszik lehetővé ennek beállítását.

Az Angelusra történő harangozások időpontjával kapcsolatban mindig volt központi iránymutatás, ám mára sok helyen ettől eltértek és településenként változó, hogy mikor szólal meg. A reggeli Angelus-harangozás a legtöbb helyen 5 vagy 6 órakor van. Sajnos sok helyen, főként városokban ezt elhagyják, mert sokan tiltakoztak ellene, zavaró hajnali zajkeltésként titulálva azt. Érthető, ha a plébánosok nem akarnak emiatt kellemetlenséget maguknak, ám véleményem szerint elsődlegesen a hívek érdekét kellene szem előtt tartani. A reggeli harangszónak az a célja, hogy ébressze a híveket (régen ezért volt a falvakban mindig napkelte idején) és felhívja a figyelmüket a reggeli ima fontosságára mindenféle más tevékenységük megkezdése előtt. Ezért sincsen értelme ezt a harangozást későbbre, akár 7 vagy 8 órára programozni. Magyarországon és Németországban is többen fordultak bírósághoz azzal, hogy szüntessék be a reggeli Úrangyala-harangozást. Ombudsmani állásfoglalásokban és bírósági ítéletekben mondták ki mindkét államban, hogy a harangozás a vallásszabadság része, és mint ilyen nem korlátozható, továbbá európai kultúránk védendő értékének, a mindennapok elmaradhatatlan részének nevezték. Bátran őrizzük tehát e harangozást, ahol pedig valami miatt kiiktatták, ott nyugodtan állítsuk be újra az előírásoknak megfelelően 5 vagy 6 órára.

Az esti harangszó eredeti időpontja a napnyugta volt, ám később legtöbb helyen meghatározott időpontra került. A legjobb, ha nyáron (április 24. – szeptember 28.) este 8 órakor, télen (szeptember 29. – április 23.) este 7 órakor szólal meg. Két részből áll. Az Úrangyala-harangozás utána meg kell, hogy szólaljon a templom legkisebb harangja, a lélekharang is a halottakért mondandó imádságra. Sajnos sok helyen – főként a Dunántúlon – ilyenkor nem a legkisebb harangot szólaltatják meg, mondván, azt csak csendítésre, azaz a halálhír bejelentése utáni kiharangozásra szabad használni (nehogy összekeverjék), ám ez az állítás nem állja meg a helyét, hiszen ha a hívek tudják, hogy minden este az Úrangyala után az elhunytakért kell imádkozni, akkor ez a probléma fel sem vetődik senkiben.

Az Úrangyala-harangszó tehát kötelező naponta háromszor, ilyenkor általában a templom legnagyobb harangjának kell szólnia (kivéve a nagyobb templomokat, ahol a nagyharang csak ünnepi alkalmakkor szólal meg) lehetőleg 3 versben 2 vagy 3 percig. Az esti Úrangyala-harangozás után azonnal felcsendül a lélekharang 1 vagy 2 percig.

b) péntek 3 órai harangszó

Jámbor szokás pénteken délután 3 órakor harangozni Jézus Krisztus kereszthalálának emlékére, melyre nincsen kötelezően meghatározott imádság. Őseink általában Hiszekegyet, Miatyánkot, Üdvözlégyet imádkoztak ekkor, majd hozzátették: Imádunk Téged Krisztus, és áldunk Téged, mert Szent Kereszted által megváltottad a világot! Ilyenkor a legtöbb helyen azt a harangot szólaltatják meg 2 vagy 3 percig, amellyel Úrangyalára is harangoznak.

c) hívogatások

A szentmisék és egyéb szertartások előtt egy, fél vagy negyed órával felhangzó harangszókat hívogatásoknak nevezzük, mert célja a hívek „hívogatása” a liturgiára.

Harangok a Grassmayr harangöntő harangmúzeumábanA középkor óta az az általánosan elterjedt szokás, hogy vasárnap és nagyobb ünnepeken a nagymisére háromszor harangozunk (ad invocandum, ad congregandum, ad inchoandum). Az első hívogatást a nagyharang (vagy ahol 3-nál több harang van, egy nagyobb méretű harang) végzi 2-5 percig a szentmise előtt egy vagy fél órával, a második hívogatást pedig a középső vagy a kisharang (vagy ahol 3-nál több harang van, egy kisebb méretű harang) 2-5 percig a misekezdés előtt fél vagy negyed órával. A vasárnapi és az ünnepi szentmise kezdetét valamennyi harang összehúzásával kell jelezni. Sok helyen meglévő rossz beidegződés, hogy a lélekharangot soha nem használják a többi haranggal együtt. Ez azonban teljesen értelmetlen gyakorlat, hiszen a harangok össze vannak hangolva, a „plenumban” pedig a lélekharangnak is szerepe van. Jelentősebb méretű haranggal rendelkező templomokban az a jó gyakorlat, ha a legnagyobb harang csak a legkiemelkedőbb egyházi ünnepeken (pl. karácsony, húsvét, papszentelés) szólal meg önállóan (ún. lépegető), majd a többi haranggal együtt. A székesegyházak püspöki harangjai évszázadok óta a legtöbb helyen csak és kizárólag évente körülbelül 10 alkalommal szólalnak meg. A német nyelvterületen fekvő templomok legnagyobb harangjainak, de ugyanígy például a budapesti Szent István-bazilika nagyharangjának is pontosan meghatározott éves működtetési rendje van, amikor sokan azért keresnek fel egy-egy adott várost, hogy hallhassák a nagyharang hangját.

A hétköznapi misék alkalmával a legtöbb helyen csak két harangozás van (ad invocandum, ad inchoandum). Ekkor elegendő egyetlen hívogatás a szentmise előtt fél órával 2-5 percig a nagyharanggal (vagy ahol 3-nál több harang van, egy nagyobb, de a vasárnapi nagymisére hívogatónál kisebb méretű haranggal). A beharangozásra hétköznap nem szükséges az összes harangot meghúzni, jó gyakorlat, ha ilyenkor csak a kisebb méretű harangok szólalnak meg rövidebb ideig, hiszen ezzel is jelezzük egy-egy mise és ünnep jellegét.

Összességében elmondható, hogy a hívogatások ma már kevéssé jelentősek, mint korábban, ám dicséretes, ha őrizzük ezt a hagyományt, mely által felhívjuk a hívek figyelmét a szentmise előtti lelki készület fontosságára.

d) halotti harangozások

A haldoklókért és a halottakért való harangozás a VIII. századtól terjedt el. A haldoklókért ma már tapasztalataim szerint sehol sem harangoznak, ám a csendítés, a temetés előtti és a temetés alatti kiharangozás máig élő gyakorlat, elsősorban falvakban. Az évszázadok során az ország egyes területein igen sokféle – mindenképpen megőrzendő – halotti harangozási szokás alakult ki, ehelyütt a leginkább elterjedt katolikus gyakorlatot vázolom fel.

A halálhír megérkezését követő első harangszót csendítésnek nevezzük. Ezt a lélekharanggal kell végezni férfi halott esetén 3, női halott esetén 2, gyermek halott esetén pedig 1 versben. Fontos a versek között jól észlelhető megszakítást tartani, hiszen kisebb falvakban a jámbor öregek még odafigyelnek a csendítésre és azonnal megtudják belőle, hogy kiért kell imádkozni.

A csendítést követő halotti harangozások a kiharangozások, melyeket valamennyi harang összehúzásával (vagy gyermek halott esetén csak a kisebb harangok összehúzásával) szoktak végezni általában 5 percig verselés nélkül. Némely helyen ez már azonnal a csendítés után megtörténik. A kiharangozás a legtöbb településen meghatározott időpontban van. A Dunántúlon elsősorban az a gyakorlat él, hogy naponta egy vagy két alkalommal van kiharangozás minden halottnak ugyanannyi alkalommal. Az Északi-középhegység vidékén azonban leginkább azzal a szokással találkozni, hogy annyi kiharangozás van, amennyit a gyászoló család kér és kifizet (egyes helyeken akár naponta 5 alkalommal is). Ez a mi vidékünkön nem jellemző.

Ezeken kívül szokás harangozni addig, amíg a pap a templomtól a temetőbe ér, valamint mialatt a koporsót vagy urnát a ravatalozótól a sírhoz viszik. Egyre több településen azonban ezek újabban elmaradnak, mivel a legtöbb helyen az önkormányzat maga vásárolt általában sajnos eléggé gyenge minőségű és rossz hangú harangokat a temetőkbe.

Szép szokás gyászmisék végén, a lucernárium szertartása alatt harangozni valamennyi haranggal azért, akinek lelki üdvösségéért az engesztelő misét végezték.

e) harangozás a szentmise alatt

A szentmise egyes részei alatti harangozás sok helyen már teljesen ismeretlen, azonban nagyon szép és ősi szokás. A legközismertebb az Úrfelmutatás alatti harangszó, ám azt kevesen tudják, hogy ez hogyan alakult ki, illetve mi a pontos célja. Az Úrfelmutatás alatt azért kezdtek harangozni, mert a középkori városokban a vasárnap volt a vásártartás ideje. A piacokat a templom előtti téren rendezték. A mise ideje alatt az árusítóknak a helyükön kellett maradniuk, nehogy fosztogatók kezére kerüljön portékájuk. Ezért kialakult az a szokás, hogy Úrfelmutatás előtt meghúzták a harangot, ekkor az összes árus a szent pillanatokra beszaladt a templom előterébe és térdre borult. Később aztán ez átértelmeződött és célja az lett, hogy a szentmisére eljutni nem tudó, elsősorban beteg hívek lélekben be tudjanak kapcsolódni a szertartás menetébe. Ma is ez a funkciója. Éppen ezért érdekes, hogy egyes helyeken – noha ez már ma rendkívül ritka – nemcsak Úrfelmutatáskor, hanem a szentmise más részeinél is harangoznak (pl. evangéliumra, áldozásra). Ha tartjuk ezeket a mise alatti harangozásokat, akkor egy nagyobb méretű harangot érdemes bekapcsolni.

f) egyéb harangszók

Ehelyütt mára jelentőségét vesztett, vagy csak ritkán előforduló harangozásokról ejtek szót. Szokás harangozni a körmenetek alatt. Kétségtelenül ünnepélyessé teszi a körmenetet, ám – kántori tapasztalataim szerint – a hívek énekét elnyomhatja, ezért nem mindenhol szerencsés. Régen kisebb falvakban harangoztak akkor is, ha a pap az Oltáriszentséggel haldoklóhoz indult, hiszen ekkor még némelyek elkísérték. Mára ez megszűnt.

Egry Ferenc kisgejőci harangöntőAusztriában napjainkban is harangoznak a legtöbb helyen csütörtökön az esti harangszó után a legnagyobb haranggal az Oltáriszentség alapításának emlékére. Magyarországon én eddig ezzel csupán egyetlen sváb községben találkoztam Komárom-Esztergom megyében.

Eltűnt a gyakorlatból az egykor este 9 vagy 10 órakor szokásos harangszó az őrzőangyalok tiszteletére, valamint az új liturgikus időszakok kezdetét jelző éjféli harangszó (pl. nagyböjt, advent első napján), újabban azonban egyre több helyen harangoznak valamennyi haranggal Szilveszter éjjelén.

Püspöki látogatáskor a püspök érkezésekor és távozásakor szóljon az összes harang.

Elsősorban a székesegyházakban szokás az ún. lépegető harangozás. Amíg a püspök a palotába megy a püspöki harang szól egymagában, majd a bevonuláskor csatlakozik hozzá a többi harang. A szentmise végén pedig ismét a püspöki harang zúgása közben vonul vissza a palotába.

Erősen él még a köztudatban a vihar elé való harangozás, ám ez mára teljesen megszűnt. Célja ennek az volt, hogy a híveket könyörgésre buzdítsa, hogy Isten távolítson el tőlük minden csapást és veszedelmet, de ezt azért is végezték, mert a harang felszentelésekor már az Egyház nevében könyörgött Istenhez a püspök, hogy a harang hangjára szabadítsa meg a híveket a vihar veszedelmeitől, s így ezen harangozás szentelménynek számított.

A pápa halálának bejelentésekor, valamint az új pápa megválasztásakor az összes harangot meg kell szólaltatni 15 percig.

g) tiltott harangozás

Végül essen szó azokról az esetekről és időszakokról, amikor tilos a harangozás a katolikus templomokban.

Tilos harangozni a nagycsütörtök esti ünnepi szentmise Gloriája után egészen a nagyszombat éjjeli húsvéti vigília szertartásban felhangzó Gloriáig. Ezalatt a harangozást kerepléssel kell helyettesíteni a toronyban lévő nagy kereplővel, vagy ahol nincs, ott a ministránsok által a település utcáit kézi kereplőkkel bejárva. Érdekesség, hogy régente nagyszombaton a püspöki székhelyeken más templomban csak azután szabadott harangozni, miután a székesegyházban a Gloriára meghúzták a harangokat.

Tilos világi célra harangozni, ez alól csak a püspök adhat kivételesen engedélyt.

Más vallású, vagy világi szertartás szerint búcsúztatandó halottat katolikus templomban kiharangozni csak különös méltánylást érdemlő esetben lehet.

Tilos harangozni a településen, ha interdictum alá van vetve, egészen annak feloldásáig.

Összegzés

A leírtak terjedelméből és tartalmából láthatjuk, mennyire sokszínű és ősi harangozási kultúránk van, mely mindenképpen érdemes arra, hogy megőrizzük. Fontos lenne napjainkban is tudatosítani a hívekben, hogy a harangozásoknak mi a célja, melyik harangszó alatt mit kell imádkozni és miért pont az a harang szól, amit éppen hallunk. Adja Isten, hogy mai rohanó, zajos és szekularizálódó világunkban egyre többen tudják meghallani és megérteni a harang figyelmeztető szavát, ehhez pedig az kell, hogy rendszeresen és tudatosan használjuk őket, ahogyan azt őseink is tették évszázadokon át.

dr. Kulcsár Dávid

 Felhasznált irodalom

  • Győri Egyházmegyei Hatóság: Vezérkönyv a nyilvános ájtatosságokhoz. Győregyházmegyei Alap Nyomdája, Győr, 1943
  • Magyar Katolikus Lexikon – http://lexikon.katolikus.hu
  • Mihályfi Ákos: A nyilvános istentisztelet. Egyetemi előadások lelkipásztorkodástan köréből. Szent István Társulat, Budapest, 1933
  • Verbényi István – Arató Miklós Orbán: Liturgikus lexikon. A katolikus egyház liturgiája. Ecclesia, Budapest, 1988

A képeken:

  • Jean-François Millet Angelus című festménye
  • A Grassmayr harangöntő harangmúzeuma
  • Képeslap Egry Ferenc kisgejőci harangöntő beregszászi harangszenteléséről, 1930-as évek.